Kutatási terv

Kutatásra érdemes, ám a szakirodalom által eddig alig tárgyalt jelenség, hogy a Magyar Királyság területén az 1620-as éveket követően 1657-től kezdve ismét felélénkült a hitvitázás. Ennek hátterében elsősorban azok a politikai változások álltak, amelyek felborították azt a viszonylagos egyensúlyt, amely a század közepén a magyar katolikus és protestáns rendek között fennállt. Erdély államiságának az 1657-es sikertelen lengyelországi hadjáratot követő meggyengülése és az erősödő katolicizmus egy „ütközőzónában”, az addig elsősorban protestáns túlsúlyú felső-magyarországi régióban éreztette leginkább hatását. A térségben jelentős változásokat hozott az özvegy fejedelemasszony, Báthori Zsófia rekatolizációja és fia, I. Rákóczi Ferenc katolikus hitre térése, amellyel megindult a jezsuita missziót támogató földesúri ellenreformáció. Ennek eredményeként a szembenálló egyházak képviselői ismét polemikus szövegeket tettek közzé.

Az 1660-as évekre kibontakozó, mintegy 13 hitvitát és több mint 100 vitairatot számláló hitvitázó irodalom azonban számos, csak az adott időszakra jellemző sajátosságot mutatott fel. A Kassa–Sárospatak–Eperjes tengelyhez köthető hitvitázás során ugyanis kialakult egy olyan belső irodalmi élet, amely szorosan kapcsolódott a felekezetek meglévő intézményeihez. Ebben az időben a jezsuitáknak és a protestáns felekezeteknek is voltak iskoláik a térségben, Kassán és Sárospatakon pedig nyomda is működött. Mindez alapfeltétele volt annak, hogy a vitázók sokszínű, írói tehetségüket is jobban felszínre hozó, gyakran személyes jellegű, intellektuális csatározásnak tűnő vitairatokat hozzanak létre.
A disszertációmban vizsgált 1663 és 1672 között zajló felső-magyarországi hitvita az ekkoriban kibontakozó polemikus irodalom legjelentősebb és legösszetettebb szövegkorpuszának tekinthető. A vita résztvevői katolikus és református oldalról is a térség egyházi-, iskolai- és közéletének meghatározó személyiségei voltak. A hitvitázást kezdeményező, provokáló félnek a jezsuita missziót vezető Sámbár Mátyás tekinthető, aki 1661-ben a győri jezsuita kollégiumban működött és a nagyszombati nyomdában adta ki Három üdvösséges kérdés című traktátusát, melyet aztán az 1663-ban induló sárospataki missziós munka során a régió református lakossága körében terjesztett. A magyar nyelvű vitákban legfontosabb ellenfelei Pósaházi János sárospataki tanár, Matkó István felsőbányai és Czeglédi István kassai prédikátorok voltak. A felső-magyarországi hitvita egy közel egy évtizedig tartó, több iratváltást is magában foglaló katolikus–református polémia volt. Az elveszett, fordított, újra kiadott művekkel együtt a felső-magyarországi hitvita összességében 17 iratból állt, s ezzel nemcsak a korszak, de az egész magyar hitvitázó irodalom legtöbb elemből álló polemikus alkotása volt. Pusztán ez a filológiai tény is rámutat arra, hogy az 1660-as évek irodalmiságában milyen meghatározó szerepet játszhatott ez a hosszú időre elfeledett, s eddig részleteiben és összefüggésrendszerében még nem kutatott szövegkorpusz.

Disszertációmban e polémia iratait vizsgálva igyekszem betekintést nyújtani a korszak hitvitázó irodalmának szövegvilágába. Úgy vélem, a hazai hitvitázó irodalom e kései, lezáró szakaszában keletkezett vitairatok szövegkapcsolati rendszerének, belső intertextuális viszonyrendszerének vizsgálatával, és a modern irodalomelméleti megközelítések érvényesítésével teljesebb képet kaphatunk a barokk kor irodalmi alkotásmódjának mechanizmusairól, irodalmi gondolkodásáról. Disszertációm fejezeteiben egy-egy önálló vizsgálati szempontot is érvényesítve igyekszem feltárni a hitvita szövegeinek belső szövegkapcsolati rendszerét, a vita teológiai szövegvilágát kigúnyoló ironikus, parodisztikus nyelvezetét, s annak stiláris szerkezetét. Külön fejezetben tárgyalom a vitairatok mediális sajátosságait, a szóbeliség–írásbeliség kérdését megvilágító szövegrészeket, s a vitairatok képi díszítőelemeinek a vita szövegeivel, teológiai és egyházpolitikai tétjével való összefüggéseit. A vitairat mint vallásos szöveg a korszakban lényeges identitásközvetítő alkotás volt. A vizsgálatra kijelölt művek alapján jól bemutatható az az eddig még kevésbé kutatott, a felső-magyarországi térségben a 17. század második felében kialakuló felekezeti, városi, polgári identitás, melynek e szövegek is hordozói, alakítói voltak. Mindezek mellett a művek recepciótörténeti összefüggéseire, mentalitás-artikuláló hatásukra is kitér dolgozatom.