Zilahi János, az elfeledett hitvitázó

Zilahi János, az elfeledett hitvitázó

Különösen nagy élmény, ha olyan régi nyomtatványra bukkan az ember, amely tovább bővíti, kiszélesíti a kutatási téma irányait, lehetőségeit. A következőkben egy 1672-ben Kolozsvárott nyomtattatott református hitvédelmi iratról, Zilahi János Az igaz vallásnak vilagos tüköre. Mellyben az Cálvinista Vallásnak tökélletes tiszta igazsága, és igaz fundamentomos régisége, minden jo lelki-ismeretü embereknek szemek eleiben téteti[1] című munkáról közölnék pár részletet, mely természetesen disszertációmban is helyet kap majd. E munka, távolról ugyan, de kapcsolódott a felső-magyarországi vitához, hiszen szerzője – az előszó szerint – Sámbár Mátyás jezsuitának kívánt választ nyújtani.[2]

Zilahi írásában, mondhatni az öregség narratíváját használja fel az üldöztetéseket szenvedő protestáns egyház védelmében. Élemedett korát – a könyv írásának idején nyolcvankét esztendős volt a szerző – a könyve elé írt bibliai mottókban is kiemeli: „2. Petr. 1. v. 13, 14. Mert mélto dolognak itélem lenni, hogy mig ez én testemnek sátorában vagyok, fel-ebreszszelek titeket intéseknek általa. Mivel hogy tudom, hogy hamar le-teszem ezt az én hajlékomat, mint a mi Urunk Jésus Christus nékem meg-jelentette. / Psal. 34. v. 12. Jöjjetek ide Fiaim, halgassatok engemet, az Urnak félelmére meg-tanitlak titeket. / Syr. 23. v. 6. Halgassátok Fiaim, az igaz-mondo szájnak tanitását. Mellyet a ki meg-tart, meg nem fogattatik az ö beszédével.” Már e paratextusok meghatározzák a szöveg kommunikációs terét, az írót bölcs öregként, az olvasókat, híveket pedig ifjakként ábrázolják a bibliai citátumok. Ezt a beszédhelyzetet, a szerző által felvett retorikai pozíciót erősítik a preliminária további szövegei. A Szentháromságnak szóló ajánlásban a szerénység toposzát követően többször is kitér vénségének ecsetelésére, s korát bibliai párhuzammal ábrázolja: „De ö kegyelemmel bövelkedö édes Atyám! el-felejthetetlen lévén te nálad amaz te igéreted, mellyet az Esaiás által régen töttél volt: Mind vénéségemig csak Te: fejemnek öszüléséig te hordoztál és tartottál. Kezedböl ki nem vetetted zabolámnak fékemlöjét, hanem el-szintén tizen-egy orakor-is, ki-jöttél életemnek piatzára, és vénséges életemnek estvéjén-is, a te örökségedben valo idvesseges dolgozodásra el-hittál.”[3]

Az Istenfélő olvasóhoz szóló előszóban ismételten vénségét ecseteli, melynek oka a kötelező retorikai toposz alkalmazásán túl az lehetett, hogy a viszontagságos időkben még öregségében is vallása mellett kikelő prédikátor jó példával járjon elő a református híveknek. Ugyanakkor ebben a szövegrészben jelöli a szerző, hogy írás szorosan kapcsolódik a korábbi évek hitvitáihoz: „Istenes Olvaso, hogy én e munkát, nem csak most; hanem az elött valo idökben-is volt igyekezetem hogy cselekedgyem, kiváltképpen miúlta Sámbár Mátyás Uramnak, három Kérdések felöl valo irása ki-bocsátva vagyon. Hogy penig vénségemnek mostani szoros idejére hallasztottam, mikor immár jo lelkem-isméretinek csendesssgével, végsö orámhoz, és az én Meg-válto Jesus Christusomhoz valo meneterle el-készülve, és indulo félben vagyok, oka ez, hogy a mi képpen amaz szegény özvegy […] En is el akarám várni, más ezeremnél tudossabbaknak kegyességeket, és böségesen tött illendö tudos feleleteket az három kérdésekre.”[4] Zilahi tehát Az igaz vallásnak Tüköre című vitairatát alapvetően a felső-magyarországi városokban zajló harc, illetve az ottani polémiát elindító Sámbár Mátyás könyve ellen írta. Művének fő része azonban nem folytat vitát szövegszerűen Sámbár említett könyvével, sokkal inkább a református vallás tanításait, a kálvinista vallás régiségét és igazságát tárgyalja kérdés-fefeletekben, példákban és bizonyításokban. A könyv fő részének tartalma tehát alapvetően nem polemizál Sámbár könyvével, válasziratnak csak abban a minőségében tekinthető, hogy Sámbár katolikus hitigazságokat közlő könyvéhez hasonlóan Zilahi is a legalapvetőbb református tanokat tárgyalja. Művének az említett vitához való kapcsolatát és kapcsolódását leginkább a főrészt megelőző üdvözlő versek jelölik, melyek közül kiemelkedik Matkó István írása. Ebben Matkó a Domitiánus által üldözött és Pathmos szigetén lévő János apostol által írt Apokalipszis könyve nyomán, a jó és rossz angyalok harcaként ábrázolja saját korának eseményeit. A prédikátor versének allegorikus értelme szerint a Sárkány Angyali a katolikus tanok mellett kikelők, az ellenük küzdők, nyilván az igaz hitet védelmező protestánsok a Szent Angyalok, akiknek a hadába e munkájával immáron Zilahi is belépett. Matkónak ez az apokaliptikus-látomásos beszédmódja már a Bányász Csákányban is megjelent, ahol a katolikus egyházat – Sámbár hegy ábrázolása ellen – az Apokalipszis hét hegyeként tüntette fel, s könyvének vitaszövegében többször is Veres Sárkánynak nevezte a jezsuitákat. Matkó köszöntőverse arról árulkodik, hogy a szerző Zilahi művét is olyan könyvnek tekintette, amely a Sámbárral folytatott, „apokaliptikus léptékű küzdelem” részeként jelent meg. János apostol üldöztetésére, illetve a látomások beteljesedésére való utalás az 1670-es évek protestánsüldözésének idején különösen „valóságosak lehettek” a református hívők számára, így az Szent Angyalok társaként ábrázolt Zilahi művével ne csak hitvédelmet, de csatát is vállat  a katolikusok ellen: „Szent Angyalok társa vagy Zilahi János / Mert a jobb rész mellet nyilad olly szigonyos, / Hogy  a kikre lövöd sebek mind halálos, / Rendel meg-felelni ellened mert bajos.”[5]